A múltkor kifejtett „csodavárás” eredményeként a megoldásokat felülről, legalábbis kívülről várjuk, az egyéni felelősség, a megalapozott döntések, alternatívák szerepét valahogy kicsinek tartjuk.
„Három diplomám van és nincs munkám. Valami gond van ezzel a világgal.”
„Alig tudom fizetni a törlesztőt, de valahogy lennie kell lakásnak, kocsinak”
A fentieket sajnos elég gyakran lehet hallani mostanában. Ha azt látjuk, hogy sodródunk, nincs, vagy szar a munkánk, nem jutunk egyről a kettőre, elsőként nem sírni kell, és várni a csodát, hanem fel kellene tenni pár kérdést (minél előbb, annál jobb):
- Ha az látszik, hogy a képzettségemnek megfelelő munkalehetőségek szűkek, megtettem/megteszek-e mindent, hogy a jobbak közé tartozzak, és ezt a munkaerőpiac tudomására hozzam?
- Ha látom, hogy ez nem megy, vagy nem hoz kellő eredményt, hajlandó vagyok-e más képességeimet használni, fejleszteni, új dolgot tanulni, új dologba belevágni, új munkát keresni?
- Nagyobb költekezés (lakás, kocsi), gyermekvállalás előtt végiggondoltam-e a B-tervet? Mi van akkor, ha befuccsol a jelenlegi munkahelyem, vállalkozásom? Van olyan tudásom tapasztalatom, hogy máshol is érvényesüljek?
- Ha nem, nem lenne jobb tartalékot képezni, hogy átvészeljem az esetleges nehéz időszakot, vagy befizetni új iskolába, tanfolyamra?
- Biztos jó ötlet a szülőkre (vagy egyéb rokonokra, barátokra) hallgatni, ha azt mondják: „Apád ennyi idős korában már a Trabit cserélte Skodára, lakása is volt, neked is kellene már”? Ha nem kell a munkádhoz, és mindennapi használatra alkalmas tömegközlekedés van a közeledben, biztos meg kell venni hitelre a kocsit? Ha még nincs gyerek, nem érné meg még 2-3 évig albérletben maradni, és gyűjteni, hogy ne 30 évig legyél adós fix törlesztővel? („Jó lett volna a szombathelyi /bécsi állás, csak itt van az a szar lakás, amiatt nem tudtam menni…”) Biztos ismerik a helyzetedet, tudásodat, képességeidet?
A fenti kérdések alapján többféle helyes következtetésre juthatunk, az a lényeg, hogy gondoljuk végig, döntsünk és cselekedjünk, ha szükséges; ne várjunk másra, ne várjunk külső segítségre, csodára. A mai gyorsan és nem mindig pozitívan változó környezetünkben muszáj több lábon állni. Mindez viszont gyakran áldozatot követel: fel kell áldozni a szabadidőt, megtakarított pénzt, le kell mondani bizonyos dolgok megvásárlásáról – egyszóval valamilyen befektetést igényel.
Így könnyebb a váltás, az előrelépés, bátrabb az ember. A gerince is erősödik, és kicsit derűsebben nézi a világot. Bárhol, még a „magyar mocsárban” is, persze itt még így is nehéz, nehezebb előrejutni. A következőkben azt nézzük meg, hogy hogyan is formálódnak azok az egyéni döntések, illetve az azokat meghozó embertípusok amik és akik sűrítik a dagonyát. Gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy nem éppen a fent leírt módon.
