Az eddigi visszajelzések nyomán nem árt egy kicsit jobban megvilágítanom a blog célját. Aki azt várja, hogy itt valami általános „világmagyarázattal” fog találkozni, az csalódni fog, csakúgy mint az, aki valamilyen minden gyakorlati szituációban alkalmazható „elméletet” akar látni. Aki ilyet vár, az menjen vissza az első bejegyzésre, és olvassa el még egyszer figyelmesen. Ne felülről várd, hogy megmondják, mit csinálj! Kicsit átformálva és a hazai helyzetre alkalmazva az előző mondatot: reális dolog olyan emberektől (pl. politikusoktól) várni a sorsunk jobbra fordulását, akiket egyébként semmire sem becsülünk?
Biztos minden csak másokon múlik? Magadtól nem tudsz bizonyos korlátok között előrelépni? Ezekre természetesen helyzetfüggő a válasz, de véleményem szerint ezeket a kérdéseket minél gyakrabban fel kell tennünk magunknak. Tudatosabb egyéni döntésekkel pedig hosszú távon elejét lehet venni annak a személyes sodródásnak, csodavárásnak, ami alapvető kiváltó oka a mai magyar társadalom szétesettségének. Miből is áll ez össze az egyének szintjén?
Az egyik legfontosabb összetevő az, hogy nem tudjuk jól kezelni a hibákat, kudarcokat, illetve az ezekkel járó felelősséget. Egyes esetekben teljesen természetesnek vesszük saját hiányosságainkat, a rossz közszolgáltatásokat, más esetekben pedig minden hibát bűnnek, az „elkövető” rosszindulatának fogunk fel. A legrosszabb mindkét esetben az, hogy a hibák rendszerszintű kezelésében szinte senki nem gondolkozik. Egyszerűen nem erre nevelnek minket – az iskolában, a munkahelyen, otthon. Ha valami nem működik, kell egy hibás, az megkapja a rossz jegyet, csökkentik a fizetését, elbocsájtják, és minden el van intézve. Ha kiderül, hogy bonyolultabb a hiba oka (nem egy db „hibás” van) már lefagy a rendszer. Emiatt nem megy a hibamenedzsment a nagy állami szervezeteknél , de a vállalkozások jelentős részénél sem. Inkább kussolás van, és úgy teszünk, mintha mi sem történt volna.
A hiba nem bűn, a hibából tanulni lehet és kell. Ha hibával találkozol az azonnali mutogatás, fröcsögés helyett mindig tedd fel a következő kérdéseket: Mindez miért így történt? Biztosan a velem szembenálló (ügyintéző, eladó stb.) a felelős a rendszer hibáiért? Én pontosan miért is voltam felelős ebben a történetben?
De mi van az ellenkező esetben? Ha a dolgok normálisan működnek és sikert érünk el? (Sikeren itt most nem azt értem, hogy dől a lé, egy közepesen bonyolult munkahelyi feladat, vagy egy vizsgasor megoldása is siker.)
Amikor valaki sikert arat, azt legtöbbször hajlamosak vagyunk szerencsének vagy kizárólag adottságnak tekinteni, ami hosszútávon természetesen nem igaz (akárcsak a kudarc esetében a balszerencse okolása).
„Neked könnyű tanulni, te ezt simán megcsinálod erőfeszítés nélkül, neked könnyű, jól bírod a stresszt. Te szerencsés voltál, megvoltak a lehetőségeid.” Aki ezt így mondja, az lekicsinyli a másik erőfeszítéseit, egyben felmenti önmagát az alól, hogy esetleg kevésbé szorgalmas, vagy rosszul kezeli a stresszes helyzeteket, illetve nem ment utána az egyes lehetőségeknek. (Igen, tudom, hogy az emberek egyéni stressztűrő képessége eltér, illetve sok minden befolyásolja, ahogy egyéb képességekben is van különbség de általában nem akkora, mint amit önfelmentő módon hangoztatni szokás.)
Persze egy idő után a sikeresebb, eredményesebb ember is inkább a szerencsére hivatkozik, ellenkező esetben szinte azonnal kiközösítené környezete. Társadalmi elvárás az álszerénység. Ne akarj többnek látszani a másiknál, mert még a végén kiderül, hogy tényleg több vagy. Emiatt persze arról sem lehet őszintén beszélni, hogy miben is kellene a másiknak jobban teljesítenie. Hibák, gyengeségek? Dehogy, „te ezt jobban csinálod, én meg nem és ez teljesen jól van így” Nem lehet mindenki olyan, mint te…. Valóban vannak eltérő tulajdonságaink, de csomó adottságnak hitt tulajdonságunk fejleszthető, neveléssel, nevelődéssel megváltoztatható.
Ennek megfelelően sem a siker tényezőit, feltételeit, sem a másik ember ezzel kapcsolatos szándékait nem értjük.
A másik tényező, hogy nem tudunk érdemben beszélni a hibákról, eredményekről, mivel a vitakultúránk szélsőséges, ha valaki nem 100%-osan osztja véleményünket, azt gyakran úgy kezeljük, mintha teljesen ellentmondana. Elég ha csak más szavakat használ, noha ugyanazt mondja. Csak nézzetek magatokba, hogy hányszor szálltatok már egy mondat után vitába valakivel úgy, hogy azonnal az ellenkező sarokba helyeztétek magatokat? Hányszor ültetek le tárgyalni úgy valakivel, hogy őt partnerré tesszük és megegyezünk vele, nem pedig ellenségként kezeljük, és lenyomjuk? Hallgattatok az érveire? Egyáltalán figyeltetek arra mit mond?
Hányan jutnak el arra a felismerésre, hogy nem az emberrel kell vitatkozni, hanem az érveivel? Szinte azonnal, két mondat után kategorizáljuk a másikat – ha A ebben-és ebben egyetért B-vel, akkor biztos minden másban is egyetért – ez a tömbökben való gondolkodás háborús logikája, semmi más. A másik ellenségként kezelése oda vezet, hogy nem az érveit támadjuk, hanem személyesen őt magát. Mindenki nézzen magába és gondolja végig, hogy hányszor alkalmazta a közelmúltban azt a húzást, hogy XY milyen ember, mert ezt meg azt (ide valami irreleváns, de negatív dolog helyettesítendő be) csinálta, és így nyilvánvalóan a vita tárgyában sem lehet igaza.
Ennek van egy még rosszabb verziója: ha az érvekkel alátámasztott kritikát, vagy egy hozzá is köthető jelenség kritikáját személyes támadásnak veszi az érintett.
Egyszerűen sehol sem tanítanak meg minket vitatkozni, érvelni. A véleményeket, a tudást, megoldásokat készen kapni szeretjük, erre kondicionál minket az állam már a kezdetektől (az iskolától) fogva. (És mivel mi alkotjuk az államot/az iskolát erre is fogjuk kondicionálni az újabb generációt.) Mivel ezeket értelmezni nem szükséges, a válaszok pedig előre programozottak, reflexszerűek, ezirányú képességeink siralmasan rosszak. A szövegértési képességünk borzalmas: diplomás emberek képtelenek egy szövegből öt számot kiszűrni és összeadni, valamint értelmezni. Képtelenek vagyunk priorizálni feladataikat (életcéljaikat), mert irányításhoz vagyunk szoktatva, a megoldást felülről várjuk, a hibákat felülre toljuk.
Ennek megfelelően nagyon nincs hagyománya, hogy új utakat válasszunk, hogy tudatosan készüljünk arra, hogy mi egy kicsit máshogy éljünk, mint az elődeink.
Amíg a legtöbb lehetséges ütközési ponton ennek megfelelően alakulnak társadalmi kapcsolataink, ezen alapul munkaszervezésünk, addig milyen jogon várjuk el, hogy bármilyen szervezetünk jól működjön? Ha nem értjük, mitől tudnánk előrehaladni, kicsit javítani a saját és környezetünk helyzetén, de még egymással sem tudjuk ezt megbeszélni, mit várunk? Ha a legkisebb baromságon is összeveszünk, milyen jogon várjuk el vezetőinktől, hogy más, bölcsebb logika alapján cselekedjenek? Ha nem megy a tudás és az eredmények elismertetése, mert valahogy mindig a „panaszkodókhoz” igazodik a társadalom, milyen jogon várjuk, hogy lesz olyan, aki jobbá teszi dolgainkat?
